Jézus evangéliuma

(Vígh Tibor, Püski kiadó)

 

Mit is tanított Jézus? 1. fejezet

Az Égi Ige az Igéző Igaz Iga

 

 

Nézőpont: Az Ige csak nekem szól és csak rólam szól, hiszen bennem kell testet öltenie!

 

Mit is tanított Jézus? Manapság azt hisszük, ebben a témában újat mondani már nem lehet. Én viszont azt javaslom, azért nézzük csak meg alaposabban az Evangéliumokat. Hátha sikerül, nézőpontunkból szemlélve, olyat is meglátnunk bennük, amit eddig nemigen vettünk észre.

Olvassunk hát bele a tanítás szövegébe, együtt. Kezdjük annál a résznél, ahol Jézus maga hív bennünket: - Nézzétek meg, mit tanítok, meg is mutatom nektek, csináljátok utánam és megtapasztaljátok, mennyire hatásos! Azért vagytok boldogtalanok, mert az élet terhét nagyon nehéznek érzitek. Én segítek rajtatok. Tanuljatok tőlem, és akkor boldogok lesztek. - Magában a Bibliában persze ez nem ilyen egyenes módon van leírva, hiszen a szöveg már egy kicsit régiesnek tűnik, ezért nem vesszük annyira észre. Ez így hangzik eredetiben: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11:28,29) Jézus itt igéri meg: ha mi az Ő tanítását elkezdjük gyakorolni, akkor meg fogjuk találni lelkünk nyugalmát. Ennél szebb ígéret nincs a földön, hiszen mindnyájan tulajdonképpen azt keressük. Persze van egy szépséghibája a dolognak, hiszen úgy kezdi: „Vegyétek magatokra az igámat!” Tehát, ugye, ez mégsem olyan egyszerű ügynek tűnik, mert valamit fizetni kell érte, vagyis tenni kell érte. Igen ám, csak utána így folytatja: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:30) Az „édes” szó a szeretetet jelképezi, azaz Jézus igája a szeretet - amivel később majd részletesen foglalkozunk -, és ígérete szerint az a teher, ami a tanítás elfogadásával ránk kerül, könnyű. De mi is voltaképpen az iga? - Most tartunk fejezetünk címénél.

Az „iga” mindig valamiféle kötöttségérzetet kelt bennünk, pedig arra szolgál, hogy segítségével el lehessen húzni egy nagy teherrel megpakolt szekeret. Amíg nincs iga, addig például egy kötelet kötnek az ökör nyakába, és az addig húzza, amíg meg nem fullad. Ilyen módon valóban nagyon nehéz a terhet vonszolni. Az iga egy olyan segédeszköz, amivel ugyanaz a teher, ami eddig nehéz volt – fontos: ugyanaz a teher – könnyen elhúzhatóvá válik. Ez egy olyan szép ígéret, amely alapján az ember felkiált: - Na, akkor lássuk, hol itt az iga? - Jézus igája tehát valójában nem egy kötöttség, hanem egy módszer, egy segítség nekünk ahhoz, hogy az élet terhét könnyebben elviseljük, és lelkünk nyugalmát megtaláljuk. Ezek után keressük meg ezt az igát!

Amikor feltesszük a kérdést, mit is tanított Jézus, akkor első lépésként azt kell tisztáznunk, kinek is tanított? Ez egy furcsának tűnő kérdés, pedig nincs ez igazán megválaszolva. Hát most válaszoljuk meg: Jézus nekünk tanított, pontosabban az Ő tanítása nekem szól. Csak nekem szól és csak rólam szól! Az Evangéliumok minden szereplője én vagyok, úgy kell olvasnom, mintha ott lettem volna. Életem különböző típus-helyzeteiben láthatom magamat tükröződni. Ez a „nézőpont” az Evangéliumok megértésének „titka”. Ha így veszem, egészen más világ fog feltárulni Jézus tanításában, mintha csak távolról nézegetem a szöveget: hogyhát ez a rész annak a „ronda nem tudom kinek” szól, az a rész meg amannak, és ők ilyen meg olyan „csúnya dolgokat” tettek.

Mindegyik szereplőben magunkra ismerhetünk életünk egy-egy bizonyos típus-helyzetében. Jézus tanítását úgy kell vennünk, hogy csak nekünk szól, csak rólunk szól, csak nekünk mondja, és csak rólunk mondja. Az Evangéliumokban az van leírva, mi a mi teendőnk, csak a miénk - nem a szomszédé -, hogy könnyedén tudjuk élni az életünket.

Jézus tanítása az ember működését írja le. De nem általában az emberét, hanem az én működésemet. Azért mondja ezt el nekem, mert ezt nem lehet kispekulálni. Tehát nem lehet azt csinálni, hogy az ember leül, elgondolkodik rajta, aztán rájön a „megoldásra”. Ezt kívülről valakinek meg kellett mondania. Olyan valakinek kellett megmondania, aki ismeri az ember működését. Ha a Biblia Isten üzenete, akkor a szövegnek önmagát kell bizonyítania. Úgy kell elképzelni a Szentírást, mint egy használati utasítást. Mégpedig az ember működésének, az én működésemnek leírását. Ha ez a használati utasítás jó, akkor bizony maga a konstruktőr a szerzője, magától a Teremtőtől származik, hiszen Ő ismeri legjobban saját alkotását.

Például, ha az autómban ki akarom cserélni az égőt a fényszóróban, és nem tudom hogyan kell, akkor kinyitom a műszaki könyvet, amit adtak hozzá, megkeresem az „Izzócsere a fényszóróban” részt. Ott azt írják: ezt meghúzom, az kijön, leesik a fedél, majd kicserélhető az égő. Jó! Odamegyek az autómhoz: „meghúzom, kijön, leesik, kicserélhető”. Ha ez így van, akkor az a könyv, amiben ezt olvastam, az én autóm kézikönyve, és „profi” kézikönyv, mert segítségével könnyedén megoldottam a problémámat.

Tehát az Evangéliumok önmaguk bizonyítják az Isten-i eredetet. Mindenkinek annyira bizonyítják, amennyire ezt saját tapasztalata alapján meglátja bennük.

A „kinek szól Jézus tanítása” kérdéssel azért még nem végeztünk. Most már Máté Evangéliumában a „Péter vallomása” című részben fogjuk a választ tovább keresgetni. Innen vezetik le azt, hogy Jézus átadta a főhatalmat Péternek és utódainak. Most kell megvilágítani: én nem egy másfajta magyarázatot fogok most mondani. Az Evangéliumokat - és minden Szent Írást - számtalan szinten lehet magyarázni, számtalan jelentéstartalmuk van. Ez a jelentéstartalom, amiről én most beszélek, teljesen hiányzik az értelmezésekből, s így persze a köztudatból is. A tanításnak arról a csak nekem és csak rólam szóló, megérthető tartalmáról van szó, amit a mindennapi életben ki lehet próbálni, aminek hatásosságáról meg lehet győződni, és amiből kifogyhatatlan erőt lehet meríteni, mert az összes létező élethelyzetünkre van „recept” az Evangéliumokban. Csak fel kell ismernünk, hogy a hétköznapi életben gondot okozó szituációban melyik lelki törvény vonatkozik éppen ránk, vagyis a helyzetünk melyik szereplővel fordul elő a szövegben. És ott máris elolvashatjuk Jézus azon „jótanácsát” (a lelki törvényt), amit ha mi elfogadunk (megteszünk), akkor nemcsak „most”, hanem „üdvtörténetileg” is megszabadulunk a problémánktól. És így persze lelkünk nyugalmát is megtaláljuk.

Jézus tanítását tehát úgy tudjuk hatásosan elsajátítani, hogy a nézőpontunk szerinti szemléletet alkalmazzuk, azaz az Ige csak nekem szól és csak rólam szól, hiszen bennem kell testet öltenie. Minden szereplő én vagyok az Evangéliumokban. Jézus csak nekem mondja, nincs több ember a földön. Például, lakatlan szigeten vagyok, ott se vagyok boldog. Hogyan lehetek ott boldog? Előkapom a tanítást, amiben Jézus elmondja nekem, hogy a különböző élethelyzetekben én mit tegyek. Csak én mit tegyek, függetlenül mástól – ugye a lakatlan szigeten nincs is más. De ott is idegesít, ha sosem süt a nap, ha nem jön a hajó, ami kimentsen... stb., tehát ott sem árt, ha boldog vagyok.

Jézus tanítása egy emeletes épület, és amiről ez a könyv szól az egy emelete. Ez nem egy magasabb vagy egy alacsonyabb szint. Ez az egyik szint, az alatta levő szinteken nyugszik, a felette levő szinteket tartja. Viszont amiről beszélni fogok az ugyanannak az emeletnek a végigjárása lesz, vagyis mindig a „nekem szóló, amit a gyakorlatban ki tudok próbálni” nézőpontot fogom alkalmazni. Tehát nem ugrálok egyszer a földszintről véve példát vagy értelmezést, egyszer meg a tetőtérből. Ez a szokványos értelmezési módszer: van egy nagyon jámborkodó tanítás, és vannak misztikus, megfoghatatlannak tűnő jelentések. Az ember meg valahol a közepén van: ezt túl egyszerűnek, túl gyerekesnek tartja, azt meg nem tudja követni, azt meg már nem hiszi el.

Tehát kinek szól Jézus tanítása? Úgy tűnik, mintha már megválaszoltuk volna ezt, hiszen nekem szól. De szó volt arról is, hogy az Evangéliumokban az ember működése van leírva, és a „ki vagyok én” kérdésre még nem kaptunk választ. Ezt fogjuk most keresni. Nézzük hát „Péter vallomásá”-t.

Megkérdezi Jézus az apostolokat: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16:13) Erre elkezdik mondani: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának.” (Mt 16:14) Ezek után tovább kérdez: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16:15) Péter így válaszol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16:16) Erre Jézus azt mondja neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16:17) Folytatja: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16:18)

Nos, itt van egy olyan jelentés eldugva, amelyet nem igazán veszünk figyelembe. Jézus azt mondja: „nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked - ugye, ezek szerint ez lenne a normális megnyilatkozási forma -, hanem az én mennyei Atyám. Az „én mennyei Atyám” az nem én vagyok, hanem egy valaki, aki most rajtam keresztül mondott valamit. Tehát létezik egy olyan állapot, amikor Isten rajtam keresztül megnyilvánulhat, megnyilatkozhat.

A történet folytatásában Jézus elmondja: Jeruzsálemben őt megölik, de harmadnapra feltámad. Erre Péter félrevonja, és szemrehányást tesz neki: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” (Mt 16:22) Jézus megfordul és rászól: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16:23) Itt egy másik megnyilvánulási formát láttunk egyazon történeten belül, most meg a sátán nyilatkozott meg ugyanazon a péteri szájon keresztül. Tehát előbb az Atya, most a sátán. Hogy lehet ez? Ki vagyok én? Mi vagy ki ez a valami, amin keresztül ez megtörténhet?

Nevezzük el ezt egónak. Nem egy új elnevezés ez, sok helyen találkozhatunk vele, de most erre a valamire - aminek révén rajtam keresztül megnyilvánulhat Isten is meg a sátán is - vezetem be az egó „szakszót”. Az egót én azonosnak tartom önmagammal egyébként, de természetesen ez csak egy részem. Az egó az a valamim, lelkemnek azon része, amely születésem pillanatától kezdve a mostani pillanatig kialakult. Ez az én - jelen pillanatban érvényes - önazonosításaim összessége: hogy ki vagyok én, szerintem. Ebben az értelemben fogom az egó fogalmát használni a könyvben.

Én például most, mondjuk, azzal azonosítom magamat, hogy így meg így hívnak, fehér cipőm, barna hajam, szakállam van, nős vagyok, Budapesten élek. Mindezek egytől-egyig mulandó fogalmak, ha jobban belegondolunk. Amikor én meghalok - bár örök életem van - már nem fognak engem sem így meg így hívni, se fehér cipőmet nem fogom büszkén viselni, sem annak, hogy nős vagyok, sem annak, hogy most Budapesten lakom nem lesz jelentősége. A sátáni megnyilvánulási forma - az egón keresztül - Jézus megfogalmazása szerint tehát az, amikor úgy gondolkodom, mint az emberek, vagyis amikor a mulandó értékek szerinti önazonosításomat nyilvánítom ki. A másik forma pedig az, amikor a halhatatlan értékek szerinti önazonosításomat nyilvánítom ki. Tehát ebből a részből világosan látszik: az egó, akit én önmagamnak tartok, képes arra, hogy vagy halhatatlan, vagy mulandó értékeket fogadjon magába, és ezek valamelyike alapján nyilvánuljon meg, azaz céljai vagy a jelen anyagvilágban, vagy az örök élet értékeiben gyökerezzenek. Ezek a befogadások állandóan váltakozhatnak, de világosan megkülönböztethetőek aszerint, hogy a halál után is magunkkal vihetjük-e őket vagy sem.

Jézus Krisztus tanítása tehát az egónak szól. Pontosabban: az egón keresztül szól a léleknek. Ez az egó nem azonos velem. Én ennél lényegesen több vagyok, csak a gyakorlatban nem vagyok tudatában ennek. Mindenkinek van egy teste és van egy halhatatlan, örök életű része. A mi „emeletünkön” ezt a halhatatlan részünket nemes egyszerűséggel nevezhetjük léleknek, és az egó a lélek egy része. Ez a halhatatlan részünk, itt a földön, az egó révén nyilvánul meg, mozgatja a testet, vagyis az egó az én testhez kötődő önazonosításaim összessége. Az egó a mindnyájunkban élő „materialista”, aki csak az érzékszerveivel felfogható világot látja - aki nincs tudatában annak, hogy voltaképpen mindenhol Istent keresi.

Az egót lehet látni. A szemünkön. A szem a lélek tükre, mint tudjuk. De nem csak oly módon tükre, hogy ha az ember valamit unalmasnak talál, akkor merev a szeme, ha érdekesnek, akkor pedig csillog, hanem a szem a lélek „tisztaságára” is utal. Az újszülött gyermek szemébe kell belenézni. Az a szem egy határtalan mélységű, kristálytiszta tó vize. Abban még látszik az örökkévalóság. Azon keresztül egészen Istenig lehet látni. Nézzünk bele a saját szemünkbe a tükörben. Az a zavaros valami, ami visszanéz ránk, már „tudja mitől döglik a légy”. Nos, az az egó. A kristálytiszta szem a mostani pillanatig folyamatosan alakult át ilyen „jaj de okos vagyok, ismerem a dürgést” tekintetté. Lehet látni, akinek békét sugárzó a szeme, abban lelki béke honol, akinek ravaszkás a szeme, annak belső értékei még saját maga előtt is rejtve vannak az egó által.

Azzal, hogy tisztáztuk, kinek szól Jézus tanítása, nagy lépést tettünk abban az irányban, hogy megértsük azt is, mit kell csinálnunk, és egyáltalán kinek van itt tennivalója. Hát bizony csak nekem van, senki másnak. Jézus arra tanít minket, ismerjük fel, hogy az ember önazonosítása nemcsak mulandó, hanem örök értékekből is állhat, és ezek megkülönböztetéséhez ad módszereket. Azt mondja el és mutatja meg nekünk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ugyanis az ember az egó „milyenségétől” függően boldog vagy boldogtalan.

 

Tudjuk, Jézus megváltott bennünket. Mégpedig a bűntől. Most már csak az a kérdés, miféle bűntől? A válaszhoz vissza kell térnünk a kezdetekhez. A teremtéstörténetben olvashatjuk: Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, a hatodik napon pedig az embert. Minden nap után megállapítja, amit Ő teremtett, az jó. Az ember teremtése után külön megállapítja, hogy az nagyon jó.

Részletezve az ember teremtése: Isten a föld porából megalkotta Ádámot és belélehelte az élet leheletét. Teremtett egy kertet az Édenben, ennek közepére az élet fáját meg a jó és rossz tudásának fáját, majd az Éden kertjébe helyezte az embert. Mondta Ádámnak: - Mindenből fogyaszthatsz, csak a jó és rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert amelyik nap eszel róla, meghalsz. - Súlyos mondás.

Ismerjük tovább a történetet. Isten Ádám „feléből” megalkotta Évát. Amikor megteremtette őket, még meztelenek voltak, azonban nem szégyelték magukat. Nem is furcsa, hiszen ki előtt szégyenkeztek volna? Sokféle magyarázat van arra, hogy ez a meztelenség mit jelképez (eredeti tisztaságunk stb.), de majd látni fogjuk, számunkra most nem a jelentésében bújik meg az érdekesség, hanem abban, hogyan viszonyulnak hozzá később. Folytatódik a történet. A kígyó, aki legravaszabb volt az állatok között, azt mondja Évának: - Egyetek nyugodtan a tiltott fa gyümölcséből, mert nem haltok meg, hanem olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat. - Éva eszik, mert a gyümölcs kívánatos. Ad Ádámnak, ő is eszik belőle. Ezután kezdődik a történet igazából izgalmassá válni. Amikor fogyasztottak a gyümölcsből, felnyílt a szemük, ráébredtek meztelenségükre. Ez lett az első következménye a jó és rossz tudásának fájáról való evésnek. Ekkor fügefalevélből kötényt készítettek maguknak, hogy elfedjék meztelenségüket. Az a meztelenség, amivel az elején még nem foglalkoztak, az most egy helytelen valami lett, tettre ösztönözte őket. El kellett takarni. A fügefa a Szent Írásokban a vallás szimbóluma. Azért készítettek kötényt, hogy valamilyen védettséget élvezzenek ebben a meztelenségre ráébredt állapotukban, azaz elkezdték magyarázni helyzetüket. Jön Isten. Elbújnak, mert szégyellik meztelenségüket. Úgy látszik ez a fügefalevélből készült világkép még nem volt elég hatásos. Isten megkérdezi: - Ki adta tudtotokra meztelenségeteket? Ezek szerint ettetek a tiltott fa gyümölcséből. - Gyorsan lebuktak.

Most kell tudatosítani magunkban, mi is történt valójában. Azzal, hogy ettek a gyümölcsből, elkezdték helyesnek (a köténykészítést) és helytelennek (a meztelenséget) látni a dolgokat. Miután ily’ okosak lettek, már megítélik meztelenségüket, már zavarja őket. Ez önmagában persze nem lenne baj, csak ugyanazt a dolgot, amit előbb még Isten is és ők is helyesnek tartottak - mert nem foglalkoztak vele -, most helytelennek kezdték el látni, hiszen valamilyen cselekedetre ösztönözte őket. És ezek után jön a „büntetés”. Mi ezt a „büntetést” rossznak érezzük, azaz elkerülendőnek. Nem kell nekünk. Nem úgy érezzük, hogy jár ahhoz a tetthez, hanem akár el is maradhatna. Pedig ez következménye a tettnek, a „mellékhatása”. Olyan ez, mint amikor a tűzbe beleteszem a kezemet és a tűz megégeti. Az nem büntetés, hogy megég a kezem, hanem az a következménye annak, hogy beletettem a tűzbe. Hiszen a tűznek pont az az egyik lényege, minősége, hogy éget. Ugyanígy van a tettekkel is. Tehát a tettnek van eleje meg van vége. E kettő elválaszthatatlan egymástól. Mi azonban el akarjuk különíteni, mert a következményt rossznak érezzük. Ezért próbálunk megszabadulni tőle. Azt hisszük, elkerülhető ez a következmény. Hogyan próbáljuk elkerülni? Hát úgy, hogy a felelőséget kezdjük el tologatni. Ha ez sikerülne, akkor megúszhatnánk a „büntetést”, gondoljuk. Ma is ez a mindennapos hozzáállásunk. Van a tettünk, és mi azt hisszük, annak következményét el tudjuk választani a tettől. Az egó – mert mindig az egóról van szó, amikor magunkról beszélünk – mindent kitalál, hogy attól a következménytől, amit ő rossznak, helytelennek érez, megszabaduljon.

A történet folytatásában Isten megkérdezi Ádámtól: - Miért tetted? - Ádám válasza: - Éva a felelős. – Éva meg azt mondja: - A kígyó a hibás. - Isten azonban olyan világot teremtett – és ezt tudomásul kell vennünk -, hogy mindenki megkapja a maga „büntetését”, ami nem büntetés, hanem a tett következménye, függetlenül attól, ki miatt követte el. Itt is mind a három szereplő meg fogja kapni a maga maga „büntetését”. A kígyó (mint a sátán szimbóluma) megkapja az „e világ fejedelme” kitüntetést, ami az Evangéliumokban válik majd érdekessé. Szó szerint: „Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján.” (Ter 3:14) - Azaz az anyagvilág lesz a működési területed. - „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” (Ter 3:15) Ez egy ártatlan mondatnak tűnik, pedig egy ma is érvényes hatás bújik meg benne. Széttapossa az ember a kígyó (a sátán) fejét. Ez a szellemiségét jelenti. Ugye, mi mindnyájan széttapossuk a sátán fejét, szellemiségét. Olyan embert még nem láttam, aki azt mondaná magáról, hogy ő a rossz nevében tevékenykedik, vagy bármelyik tette a sátánhoz kötődne. Olyan ember nincs. Tudjuk, mi az, tőlünk távol áll. Azonban a mondat úgy folytatódik, hogy ez a kígyó az ember sarkát veszi célba. A sarok az Achilles-in helye, ami lehetővé teszi, hogy az ember egyáltalán állhasson. A test tartását biztosítja. Ha elszakad, akkor összecsuklunk. Van egy olyan mondás is: „sarkára áll” – kifejezi az akaratát. Tehát a sátán az ember sarkát, tartását, vagyis az akaratát veszi célba, azaz a tettein keresztül köszön vissza, nyilvánul meg. Ezt láttuk egyébként előbb az egó témájánál is, amikor Jézus Péternek mondta: - Távozz tőlem sátán, mert most olyat mondtál, ami a sátán megnyilvánulása volt, azaz a mulandó értékek szerinti önazonosításodat nyilvánítottad ki.

Az asszony „büntetése”: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet.” (Ter 3:16) Éva mint Ádám „fele” szimbolikus értelemben az ember befogadó oldala. - A férfi egy kiáradó, a nő egy befogadó princípium. - Azaz a tanítás megértése, a világ megismerése nehéz folyamat lesz az ember számára. A tanítás megértésének az a célja, hogy valamilyen eredményre jussunk, hogy valamit megszüljünk. Nos, ez a folyamat lesz nagyon nehéz. Magyarán: rejtvényekben, példabeszédekben kapjuk meg Isten üzenetét, azért hogy saját magunk szüljük meg a felismeréseket. Folytatódik: „Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” (Ter 3:16) A „férj” szó „úr” jelentésű is az eredeti szövegben. Ez a „büntetés” az ember befogadó oldalának szól. Ki az ember „ura”? Isten. Azaz: - Vágyakozni fogsz az Isten után, de olyan Isten-képet kapsz, amely szerint Ő uralkodik rajtad. - Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert az Ószövetségben szereplő Isten, a Seregek Ura, olyan szimbólumokba van rejtve, mint aki uralkodik rajtunk. Azért látunk mi kontrasztot az Örökkévaló és az Atya között, mert más-más típusú képekbe van „csomagolva” Isten. Itt az van leírva: - Hogyha te olyan okos gyerek lettél, hogy a helyes és helytelen dolgok megítélésére képes vagy, akkor ebből bogarászd ki a helyest és helytelent. - Menjünk tovább.

Amikor az embert elűzte, az Éden kertjéből keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” (Ter 3:24) Keletre űzte ki őket... ez a születés iránya. Nyugat a halál iránya, kelet a születés iránya. Azaz bele kellett kerülnünk ebbe a születési folyamatba, hogy majd vissza tudjunk térni az élet fájához. Volt itt közben azonban egy érdekesség is, ami fölött nem szabad elsiklani. Ettünk a fának a gyümölcséből. A gyümölcs már egy „késztermék”. Azt nem mi érleltük meg. Nem zajlott le bennünk az a folyamat, miszerint a magból növény lett, és az gyümölcsöt hozott. Mi csak úgy megettük a gyümölcsöt, azaz szerettük volna „ingyen és bérmentve” ezt a tapasztalatot, ezt a tudást birtokolni. Ezért keletre, a születés irányába űzött ki bennünket Isten, hogy majd a mag-növény–gyümölcs életfolyamat megtapasztalása és megértése után, a szereteten keresztül (tüzes kard) térjünk vissza az örök életbe (élet fája). Jézus szavaival: „s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15:16)

A teremtéstörténetben tehát megismerkedtünk a „bűnbeeséssel”. És ettől váltott meg – többek között - bennünket Jézus. Mitől? Az ítélkezéstől. Ugyanis mi elkezdtük a világot helyesnek és helytelennek ítélni, anélkül, hogy az ítélet mögött tapasztalat állna. Olyan dolgokról vitatkozunk - helyes-e vagy helytelen -, amit nem tapasztaltunk meg.

Például, egy sark-kutatóval minden gond nélkül leállunk vitatkozni azon, hogy az antarktiszi hidegnek milyen hatása van az ember orrára. Én ugyan nem jártam ott, de a tévében láttam, és ő ugyan ott volt, de ő rosszul tudja, szerintem. Egyszer csak eljutok az Antarktiszra, át fogom élni azt a hideget, és meg fogom érteni azt, hogy amit a kutató mondott, az a valós, és én csak azért nem figyeltem fel erre, mert a meleg szobában ülve számomra a tévéből ez nem derült ki.

És ez az állapot mindnyájunkra jellemző. Többek között ez az a bizonyos eredendő „bűn”, amit nem akarunk észrevenni. Szemléletesen mutatja ezt az is, ahogyan a vallások viszonyulnak a teremtéstörténethez. Az iszlám és a zsidó vallás nem foglalkozik vele. Volt, kész, viszontlátásra. A kereszténység meg ebből származtatja az áteredő bűnt. Első hallásra nehezen érthető, hogyan tudott Jézus 2000 évvel ezelőtt, előre megváltani bennünket a bűntől, és ha megváltott, akkor hogyan lehet az, hogy minden ember mégis bűnben születik. A teremtéstörténetben azonban nem csak Ádám Istennel szembeni engedetlensége van leírva, hanem - ha jobban belegondolunk, - ez a tapasztalat nélküli ítélkezéses állapot is, ami valóban jellemző mindnyájunkra a születésünk pillanatától kezdve. Nos, ettől már lehet minket megváltani, vagyis megszabadítani.

Hogyan váltott meg ettől bennünket Jézus? Többek között a tanításával: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8:32) Hol tanít az ítélkezésről Jézus? A legérthetőbben a Hegyi Beszédben szereplő Nyolc Boldogság kifejtésében. - A Nyolc Boldogságról majd egy külön fejezetben részletesen is szó lesz.

 

Az ítélkezéssel a Harmadik Boldogság foglalkozik: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Mt 5:5) Ezen Boldogság kifejtése úgy kezdődik: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” (Mt 7:1) - Vagy rövidebben: Ne ítélj, hogy ne ítéltess! - „Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” (Mt 7:2) Ezeket a mondatokat mi nagy előszeretettel értelmezzük másokra. Azt mondjuk: - Vannak olyan emberek, akik túlzott mértékben ítélkeznek: ez kedves, az goromba, ez ilyen, az olyan, az amolyan. - Maga a címe is az szokott lenni ennek a résznek a szövegben: „A túlzott ítélkezéstől való óvás”; vagy „A szeretet nélküli ítélkezés”. De Jézus mondatai nem arról szólnak. Itt egy nagyon alapvető emberi működést látunk leírva, nevezetesen: az ember mindent, ami körülveszi, amit lát, megítél. Mégpedig oly módon ítéli meg, hogy ez helyes, az pedig helytelen. Megítélheti úgy is, hogy igaz vagy nem igaz. Tetszik, nem tetszik. Hasznos, nem hasznos. Számtalan kategóriát állítunk fel, és természetesen azt hisszük, valami nagyon okos dolgot csinálunk. A baj csak az ezzel az ítélkezéssel, hogy nem vesszük észre – sőt, ha Jézus nem tanította volna, akkor ma sem tudnánk - , hogy közben egy világot építünk fel saját magunk számára. Amit mi helyesnek, igaznak ítélünk meg, azt követendőnek tartjuk, mi is aszerint cselekszünk. Amit helytelennek, rossznak, nem követendőnek ítélünk, attól pedig óvakodunk. Így az ember a helyesnek ítélt dolgokból építi fel az önazonosítását. Ráadásul úgy véljük, amint mi is megítéljük a minden pillanatbeli helyzetet, nyilván más is ugyanezt teszi. Mégpedig ugyanolyan szempontok szerint, mint mi. Következmény: a saját magunk által felállított normákról azt gondoljuk, hogy a másik ember is azok alapján ítél meg bennünket. Amit mi helytelennek tartunk, azt nem akarjuk elkövetni. Ha mégis elkövetjük, mondjuk véletlenül olyan helyzetbe kerülünk, hogy muszáj megtennünk, akkor úgy érezzük, rólunk is azt gondolják, helytelent teszünk. Például, ha véleményünk szerint „aki kalapban vezet, az maradi ember”, akkor ha a farkasordító hidegben kalapban kényszerülünk autót vezetni, azt fogjuk hinni, mások is azt gondolják rólunk: maradiak vagyunk. És bizony az élet meg fogja hozni mindnyájunknak, hogy bár tartózkodni szeretnénk az általunk helytelenek tartott dolgoktól, de sorra meg fognak „történni” velünk. Tehát így kell értenünk a „ne ítélj, hogy ne ítéltess!” szavakat.

Vannak olyan betegségek – legjellemzőbb közülük az allergia –, amelyek a szüntelen, tapasztalat nélküli ítélkezéses lelkiállapot kifejeződései. A saját magunk által fölépített normarendszer elleni - immunrendszeri - lázadás tünetei ezek a betegségek. Az allergiások minden pillanatban sarkosan ítélkeznek. - Ennek meg szabadna történnie, annak nem szabadna megtörténnie. Ez támogatandó, az elítélendő. Stb. - Maguk köré egy magas sövénykerítést építenek, de ez a kerítés túl közel van hozzájuk. Amikor a kerítésükön valaki „benéz”, akkor megijednek, reflexszerűen reagálnak rá. Az ennél egy fokkal egészségesebb ember - aki nem allergiás - az ezt a kerítést természetesen szintén építgeti, csak az ő kerítése messze van, nagyon messze van. Ha azon keresztül valaki „benéz”, akkor ő nem ijed meg, nem reagál, mert van ideje felmérni, miről van szó, és nem foglalkozik vele.

Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni.” (Mt 7:2) Vagyis: - Ezért ne ítélkezzetek, ezért ne háborodjatok fel állandóan bizonyos dolgokon, mert amikor ti felháborodtok valamin, akkor önmagatokat rakjátok olyan emberek kategóriájába, akikkel szerintetek az nem fordulhatna elő. Márpedig az élet meg fogja hozni, hogy elő fog fordulni veletek. És akkor nagyon rosszul fogjátok érezni magatokat.

A „ne ítélj, hogy ne ítéltess” mondatnak van folytatása is: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7:3) Ezt szoktuk úgy értelmezni: mindenkinek megvan a maga sara. Vagyis azt mondom a másik embernek: „te irigy vagy”, erre ő: „te beszélsz, te meg kapzsi vagy”. Azonban itt nem erről van szó, hanem: ugyanazt látom meg a másik emberben „szálkaként”, ami bennem „gerendaként” van meg. Ha én irigy embernek tartok valakit, akkor az irigység bennem van meg. Ugyanis én csak azt vehetem észre, tarthatom fontosnak, reagálásra méltónak, ami számomra jelentőséggel bír. Ami nem bír jelentőséggel, az fel sem tűnik.

Jézus folytatja: „Képmutató!” (Mt 7:5) Képmutató?! Hangsúlyozni szeretném, az Evangéliumokban minden szónak jelentősége van. Ez a „kép’-mutató” számtalanszor szerepel, mindig valami „ronda farizeus” jut az eszünkbe róla, pedig hát Jézus ezt is nekünk, nekem mondja. Én vagyok képmutató? Hát igen! Ha belegondolunk abba, amiről az imént szó volt, nevezetesen: amit én helyesnek ítélek, azt szeretném csinálni - véleményem szerint azt is teszem –, akkor a kép’mutató szó jelentése egyből világossá válik. Hiszen amikor én azt cselekszem, amit követendőnek ítélek, akkor egy olyan képet mutatok magamról a külvilágnak, ami az egóm, vagyis az önazonosításaim összessége. Saját magamat mutatom magamról. Világkép’mutató vagyok.

A teremtéstörténetre visszatérve, nézzük meg milyen „büntetést” kapott Ádám: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.” (Ter 3:19) Elég különös mondat ez. Hiszen ha „keresed a kenyeredet” – dolgozni kell érte kemény munkával –, akkor így érthető lenne az „arcod verítéke” kifejezés (nehéz a munka), de hogy maga az evés erőfeszítésbe kerüljön, az elég furcsa. Ezt a magyarázatok úgy szokták áthidalni, hogy ebben benne van a keresés meg az evés. Nincs benne! Ez az „arcom verítéke” az én kép’-mutatásom. A táplálék a világ megismerése, a mulandó és az örök értékek közötti különbségtevés. Ez a mi táplálékunk. Ez Ádám „kenyere” is. Ádámnál most alakul ki az egó. Változik. És ez látszik rajta. Ez nem egyszerű dolog, bizony „nyögvenyelősen” megy. Hasonlatos az erőspaprika evéséhez. Az ember eszi, eszi, mert tudja, hogy ezt kell csinálnia, de látszik rajta, nehezen megy. Tehát arról szól Ádám „büntetése”, hogy az igazság felismerési folyamat pillanatnyi állása, azaz a világképe látszódjon az arcán. Az ember a saját arcát nem látja. Milyen különös? Azért mert az arc, a mimika az ember világképének a feliratozása (kép’mutatása), és ez a külvilágnak szól.

Ott tartottunk: „Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből!” (Mt 7:5) Itt nemcsak arról van szó, hogy miután a „gerendát” kiveszem a saját szememből, utána mehetek „szálkát” kivenni - tehát amíg én nem javultam meg, addig ne „ugráljak” -, hanem ha én ezt a gerendát kiveszem a saját szememből, akkor már nem fogok szálkát látni a másikban. Hiszen engem ez már nem fog zavarni. Érthetőbben: csak az zavar engem, ami bennem jelentőséggel bír. Ami nem bír jelentőséggel, fel sem tűnik.

Ez is egy olyan tantétel, amire magunktól nem jöhettünk volna rá. A „szálka-gerenda” jelenség olyan, mint a tükör. A tükörre azt mondjuk: fordít. Pedig a tükör nem fordít! Odaállok szembe a tükörrel. Mondjuk a jobb kezemet – amin egy gyűrű van – odaérintem, akkor a tükörben látott figurának, aki egyébként én vagyok, szintén ugyanez a keze, tehát a gyűrűs keze lesz ott. Nyilván az az én jobb kezem, de ha nem én lennék, aki velem szemben áll, akkor neki az a bal keze lenne. Tehát, ha én vagyok, akkor nem fordít, ha nem én vagyok, akkor fordít. Nos, ezt a fordítást az egó végzi el. Ezt onnan tudjuk, hogy ami magától értetődik - a fenti és a lenti irányt -, eszébe nem jut megfordítani.

Ez minden esetben így van. Az „ami másban zavar engem, az bennem van” jelenséget azért nem veszem észre, mert nem tudom megkülönböztetni, kit látok a „tükörben”. Ha én a saját gondolataimba burkolózva nézem az embereket, akkor a másik embert már szinte nem is látom, hanem csak azt a gondolati kivetítést, ami belőlem jön. Meghallom valakiről, hogy „kabátlopási ügybe keveredett”, a következő pillanatban úgy fogok ránézni, mint egy tolvajra. Bár ő ugyanaz az ember most is, meg a „kabátlopási” hír előtt is, én mégis a saját gondolataimon keresztül fogom őt látni, és őt magát már nem is látom. Nos, ezt a lelki törvényt nem vehettük volna észre, ha Jézus meg nem mondja nekünk. Ugyanis erre magától nem jöhet rá az ember. Mármint arra, hogy ez minden esetben így van. A „szálka-gerenda” jelenség akkor válik igazán egyértelművé, amikor például valamilyen rossz tulajdonságot egyre több emberben látok meg. Milyen különös? Sokkal érthetőbb, ha az a tulajdonság bennem van meg, azért veszem észre mindenkiben. Jézusnak ez a tantétele azt mondja ki: a külvilágban a saját megoldatlan és bennem feszültséget okozó kérdéseimet látom viszont.

Ha ezt komolyan veszem, akkor egyértelmű az is: ennek megszüntetése - hogy tovább már ne zavarjon - csak bennem lehetséges. Ugyanis hiába változik meg a másik, én, ha „profi” vagyok, nem is veszem észre, továbbra is ugyanúgy látom benne. De ha véletlenül észrevenném, akkor azt fogom mondani: - De meddig? Megváltozott, de mennyi ideig? Tartós ez a változás? - Az előítéletem, miszerint ő egy „kabátlopási ügy szereplője”, meg fog maradni, tehát ugyanazon a gondolaton keresztül fogom őt látni továbbra is, hiszen a „gerendámat” még nem tüntettem el.

A „boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” Boldogságban szereplők azért „szelídek”, mert már megtalálták lelkük nyugalmát, és a világban tapasztaltakra nem válaszolnak agresszióval. Amikor látnak egy „szálkát” a külvilágban, akkor azonnal rohannak „gerendát” lebontani – önmagukban. Azért „övék lesz a föld”, mert becsülni fogják az anyagi világot. Tudják: bármelyik embert, bármelyik eseményt azért hozza számukra a sors, hogy tükörként megláthassák bennük a saját „gerendájukat”.

 

Két, párhuzamosan futó életutat mutatok most be. Péter életútját és Júdás életútját. Példát láthatunk a tapasztalat nélküli ítélkezésből való kigyógyulásra, tehát arra, hogy csak a tapasztalat alapján nyerhetünk tudást, nem pedig kész „gyümölcsöt” fogyasztva a jó és rossz tudásának fájáról.

Az utolsó vacsoránál tartunk. Az apostoloknak mondja Jézus: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem.” (Mt 26:31) Péter fogadkozik: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én nem botránkozom meg soha.” (Mt 26:33) Jézus csak ennyit mond: „Bizony mondom neked, még az éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.” (Mt 26:34) Péter tovább erősködik: „Még ha meg kell is veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26:35) Ismerjük a történetet. Jézust elfogják, Péter háromszor megtagadja. Megszólal a kakas. És Péternek eszébe jut, amit Jézus mondott neki, s elsírja magát. Ez az „eszébe jut és elsírja magát” az a pillanat, amikor az Ige testet ölt. Ilyen apró lépésekből lesz testté az Ige: - Ezt Jézus már megmondta előre, tehát én nem ismertem magamat annyira, mint Ő. - Elsírja magát, mert rájön arra, milyen rosszul ismerte önmagát, és ezt a tapasztalatot hasznosítva majd másként fog viselkedni.

Hogy Péter viselkedése helyes volt-e vagy helytelen, csak akkor tudjuk megítélni, ha mi is ugyanabban a helyzetben voltunk. Például: a Titanic süllyedésekor, én mint férfi megtettem volna-e azt, hogy a nőket félrelökve beugrom a mentőcsónakba, az csak a Titanic süllyedésénél derült volna ki. Hogy én ezt most erkölcstelennek, helytelennek, rossznak tartom - mit fognak szólni hozzá az emberek -, ennek nincs jelentősége. Ez az egó önazonosítási pozicíója és a tényleges helyzet közötti eltérés. Majd, ha ott leszek, akkor majd ki fog derülni, hogy vagy azt teszem vagy nem azt teszem. Az egy teljesen lényegtelen dolog, én mit tennék. Az majd ki fog derülni ott. Ugyanis Péter, amíg nem fenyegette az életét semmi, hát addig hogyan mondhatta volna azt, hogy ő lesz az első, aki megtagadja Jézust.

Folytatódik a történet. A feltámadás után vagyunk. Jézus megkérdezi Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” (A többi apostolra célozva.) Péter azt válaszolja: „Igen, Uram .... tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21:15) Péter, feltűnő módon, nem a kérdésre válaszolt. A kérdés az volt, jobban szeretsz-e, mint ezek, mint ők? Péter nem hasonlítja magát a többiekhez. Ő azt tudja, ő szereti Jézust. Nem ítélkezik. Megtanulta ebből a megtagadás ügyből, a „kakas” történetből, hogy az ember csak addig ítélkezik, amíg nem tapasztalta meg. Utána már nem. Megértette a tanítást: Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Ezek után Jézus feladatot bíz rá: „Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21:15) Péter átment egy tapasztalaton. Nem gyümölcsöt evett a jó és rossz tudásának fájáról, hanem a magból a növényen keresztül érlelte meg a gyümölcsöt, és ezután már meg fogja érteni a másik embert: aki például hősködik, az nem valamiféle rossz ember, hanem egyszerűen „nem tudja, mit cselekszik”. Én is ilyen voltam, velem is megtörtént.

Az ítélkezés nem véletlenül Isten számára van fenntartva a vallásban. Ugyanis Ő minden körülményt „figyelembe vesz”, mi pedig csak egy rész-szakaszra látunk rá. Mi úgy hullámzunk, mint a nádszál, mint Simon, ahogy a szél fúj. Egyszer ezt mondjuk, máskor azt mondjuk. A „meztelenség” előbb tetszett, most nem tetszik (Ádám és Éva). Most hősök vagyunk, „nem fogunk megtagadni”, aztán meg másképpen állunk hozzá (Péter).

Elmegyünk mondjuk egy barátunkhoz, a Belvárosba. Kinézünk az ablakon, és látunk egy rózsaszín bugyogóban menő embert az utcán. Erre azt mondjuk: „Nézd, milyen ferde ízlése van!” Közben kiderül – a barátunk mondja -, hogy itt egy színésztanoda van, a szemközti házban van az öltöző, és egy török darabot próbálnak éppen, amiben ez az ember játszik. „Aha, ezt nem tudtam!” – mondjuk ilyenkor. Ez az egész életünk. Ezt nagyon komolyan kell venni! Ezek szerint annak az embernek mégsincs ferde ízlése, hanem pont úgy van felöltözve, ahogyan öltöznie kell.

 

Júdás története következik. Most is az utolsó vacsoránál vagyunk. - Tele leszünk furcsa mondattal. Az Evangéliumokat olvasgatva sok különös mondatot találunk. - Jézus a vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.” (Mt 26:21) Erre az apostolok mindnyájan elkezdik kérdezgetni, kicsoda fogja elárulni? „...sorra megkérdezték: Csak nem én vagyok az, Uram?” (Mt 26:22) Furcsa, hiszen mi az Evangéliumokból tudjuk, csak Júdás árulta el és János például nem. Mégis János is kérdezgeti, meg Júdás is kérdezgeti. Júdás is megkérdezi: „Csak nem én vagyok az, mester?” (Mt 26:25) Jézus azt válaszolja: „Magad mondtad...” (Mt 26:25) Tehát: „de, kedves Júdásom, te fogsz engem elárulni”. Hát, hogy lehet ez? Júdás színészkedik? Dehogy! Egyszerűen arról van szó, hogy amit Júdás kigondolt és tett, azt ő maga nem tekintette árulásnak.

Júdás a következőt tervelte ki: Meggyőződése szerint Jézus a Messiás, hiszen végig ott volt vele. A Messiásnak – a jövendölések szerint - fel kell szabadítania a népet a rómaiak uralma alól, vélte Júdás. Számtalan csodát tett. Biztos Ő az! Mégsem cselekedett. Hát akkor olyan helyzetbe kell kényszeríteni, amiben muszáj csinálnia valamit. El kell fogatni, és ha majd gondban lesz, akkor már biztosan megmutatja a hatalmát, és el fogja űzni a rómaiakat. „Ezt a nemes tervet, Uram, Te nem nevezheted árulásnak!” – gondolhatta Júdás kérdése közben. „De, kedves Júdásom, ez bizony árulás! – mondta Jézus. - Azért árulás, mert én nem ezért jöttem. Ez nincsen benne az élettervemben, ezért nem is fog megnyilvánulni. Te, a saját, emberi észjárásod szerint, a hatalmamat manipulálni akarod.” Az árulás szó, ha jobban belegondolunk, az áru szóból fakad. Azt lehet árulni, ami az ember birtokában van, ami felett rendelkezik. Az elárulás szó már egy információra is vonatkozik, de mindenképpen rendelkezni kell vele. Tehát, Júdás úgy érezte, hogy rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel ki tudja „ugrasztani a nyulat a bokorból”. A „nyulat” azért nem lehetett „kiugrasztani a bokorból”, mert nem azért jött. - Számodra, kedves Júdásom, ez nem érthető, de én akkor is azért jöttem, hogy keresztre feszítsenek.

Ez egyébként az előbb már Péternél is látszott. Az egó számára felfoghatatlan az, hogy valaki azért jöjjön, hogy keresztre feszítsék. Végső soron ő is manipulálni akarta Jézust, azaz eltéríteni a céljától: „Isten ments, Uram, még meg is védünk!” Jézus alig tudta lebeszélni róla: „De akkor hogy teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” (Mt 26:54) Van egy olyan történet, amikor Péter le is vágja valakinek a fülét az elfogó csapatból (Jn 18:10). Még csak az hiányzott volna, hogy, ne adj’ Isten, Jézust nem fogják el, és így meghiúsul az Isten-i terv! - „Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18:11) - Azaz, aki engem manipulálni akar, az „nem tudja, mit cselekszik”. Olyan célok érdekében akar engem felhasználni, amiért én nem jöttem.

Így fordulhatott elő az, hogy azt a tettet, amit mi nagy gonosztettnek tartunk - Jézus elárulását -, azt maga Júdás nem tekintette bűnnek. Most kell emlékeznünk: Jézus tanítása nekünk szól és rólunk szól. Természetesen mi vagyunk Júdás is, amikor a gyönyörű tetteinket megideológizáljuk. S amikor valaki nevén nevezi azokat, akkor van baj. Júdás természetesen ezt nem értette meg. Pedig Jézus mondta: „valaki elárul engem”, ugyanúgy, mint Péternek: „meg fogsz tagadni, mielőtt a kakas megszólal”. Mégis amikor Jézust halálra ítélték, akkor Júdásnak nem „jutottak eszébe” Jézus szavai: Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok.” (Jn 13:19) Amikor az „előre megmondom” bekövetkezett, Júdás - Péterrel ellentétben - nem csapott a homlokára: „hát ezt Jézus megmondta, akkor ennek így kellett történnie”, hanem fölakasztotta magát. Miért akasztotta föl magát? – Az öngyilkosok analízise ez most. - Azért mert úgy érezte, ő most olyat tett, ami megbocsáthatatlan, hiszen úgy látszott, egy ártatlan embert a halálba küldött. Akit eddig Messiásnak látott, azt most ki fogják végezni, és az ártatlan vére az ő lelkén fog száradni. Nem várta meg a feltámadást, mert nem hitte, hogy Jézus „tudja honnan jött, hová megy”, és „tudja, mit cselekszik”. Azt sem várta meg például, amikor Jézus azt mondja a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23:34) „Mit fognak szólni hozzá a többiek?” – gondolhatta magában Júdás. Elképzelte amint Jézust eltemetik: „Hát itt van még egy csomó apostol, hát azok engem agyonvernek.” És bizony ezek olyan problémák voltak számára, amelyek nem engedték meg neki kivárni az események „kifutását”. Bár Júdás is átment egy tapasztalaton, de Péterrel ellentétben ő a történteket nem értette meg. Továbbra is ítélkezett – utoljára maga fölött.

Péter és Júdás története az egó - mulandó értékeken alapuló – önazonosításából fakadó céljai, és Jézus örök értékeket képviselő élete, küldetése közötti összeütközésről szólnak. A kettő közötti – látszólagos - ellentmondás feloldása lesz majd a szeretetről szóló tanítás.

 

Mielőtt azonban a szeretetről lenne szó, nézzük végig a tanulási folyamat hét lépcsőfokát, amelyekre Jézus tanít minket. Végigjárásával Jézus tanítása – az Ige – élővé válik, azaz testet ölt bennünk. Az Ige a szöveg, a tanítás, és ez testesül meg a gondolatainkban, a cselekedeteinkben.

Egy gondolat a szövegismeretről. Könyvem legfőbb célja: kedvet ébreszteni az Evangéliumok olvasásához, hogy mindenki megtalálhassa a kifogyhatatlan erőt Jézus tanításában. Én ebben annyit tudok segíteni, hogy elmondom a saját tapasztalatomat, milyen sarokpontokon kaptam erőt, és hogyan „ismertem fel” bizonyos dolgokat. Nálam a valóságban a „felismerés” úgy zajlik, hogy egyszer csak „világossá válik” valamelyik szövegrész. Amikor történik velem valami, hirtelen „eszembe jut”, hogy az éppen zajló esemény melyik „evangéliumi helyzetnek” felel meg, és abban Jézus mit mondott. A nyelv kimondja: „eszembe jut”. Ennek előfeltétele: a szöveget ismerni kell. Magyarán: el kell olvasni néhányszor. Apránként. Nem kell megijedni a Bibliától. Bár egy ijesztően vaskos könyv benyomását kelti, de az Evangéliumok (Máté, Márk, Lukács, János) együttesen is csak száz oldalt tesznek ki belőle, mindössze. Tanácsolom mind a négy olvasgatását, mert mindegyik egy kicsit másképpen írja le. Még az első ránézésre azonosnak tűnő részekben is van valami egyedi. Ugyanaz a tanítás szerepel bennük, de helyenként más szavakkal megfogalmazva. És ezek az egyediségek segítik elő a megértést.

Ne felejtsük el, ezeket valaki leírta. Vette a fáradságot, hogy odaírja azokat a szavakat. Például: Keresztelő János keresztelt a Jordán partján. Oda van írva: „mert ott sok víz volt” (Jn 3:23). Hát ekkora „szenzációt” minek ír le valaki? A Jordánnál... a folyónál....? Hol legyen sok víz? A sivatagban?! De vette a fáradságot. Régen nagyobb munka volt az írás, mint ma, mégis odaírta. Hát akkor ennek nyilván jelentősége van. Ilyenkor azt mondom magamnak: „Elég furcsa, de vajon mit jelent? Aki ezt odaírta, mit akart vele mondani?” Egyszer csak „eszembe jut” egy megoldás, és rájövök arra, hogy aki ezt leírta, az értette. Ezt a példát sem fogjuk végignézni, de a kenyérszaporításról szóló történetekben meg azt olvashatjuk az Evangéliumokban: leültette a népet „a fűre” (Mt 14:19), vagy ott „sok fű volt” (Jn 6:10). Hát annyi mindent lehetett volna leírni. Minek ilyet közölni velünk? Hát akkor ennek a „fű”-nek nyilván van valami különleges jelentősége, ebben az összefüggésben. Én ezekre próbálom felhívni a figyelmet, de mindenkinek magának kell megteremnie a „maradandó gyümölcsöt” (Jn 15:16), mert amit én mondok az más számára csak egy ismeret. Mindenkinek magának kell a tanítás hatását megtapasztalnia...

A hét lépcsőfok tehát a következő: akarom – hiszem – tanulom - csinálom – tapasztalom – megértem – élem.

Akarom”: manapság azt mondjuk: csak akarni kell. Látjuk, ez elég messze van még a sor végétől. Ha valamit én meg akarok csinálni, az még csak egy szándék. Ha nem is akarom, akkor nyilván nem is kezdem el. Ha „hiszem”, hogy ezt meg tudom csinálni, az azt jelenti: elfogadom, nyitott vagyok rá, azaz lehetségesnek tartom ezt. Itt megint „bukhat” a dolog, mert ugyan akarom, dehát – mondjuk - nem hiszem, hogy képes vagyok rá, és máris leállt a folyamat. „Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10:22) – mondja Jézus. A hitnek ugyanis ki kell tartania a végéig, tehát az „élem” lépcsőig. Ez azt jelenti: már most látom az eredményt, amikor még nincs meg. A hit az ember „üzemanyaga”. Állandóan a hit visz minket előre. Például: holnap fel fog kelni a nap. Ez vagy így lesz, vagy nem így lesz. Ha világvége lesz, akkor nem így lesz. De – a tapasztalatommal megerősítve - hiszem, hogy felkel a nap, ezért minden cselekedetem olyan lesz, mintha valóban felkelne.

A „tanulom” során utánanézek annak, hogy egyáltalán miről van szó – Jézus tanítása esetében elolvasom a szöveget -, mert különben nem fogom tudni, mit kell csinálnom. Ez még mindig messze van a végétől. A „tanulom” után jön végre a lényegi elem, a „csinálom”. Ez a legnehezebb része a folyamatnak. Márpedig Jézus tanítása arról szól, hogy Isten létét építsük be az önazonosításunkba, mert ezáltal találjuk meg „lelkünk nyugalmát”! Önmagunkon kell tehát dolgoznunk, azaz „csinálnunk” kell! Ez már nem szokott menni, mert a „munka” nehéz dolog. Egész életünk ismeretanyagokból áll. Olyan dolgokat tanultunk az iskolákban, amelyeknek jelentős részét nem is láttuk soha. Az mind-mind ismeret. Amit a tévé, a könyv... amit én mondok az is csak egy ismeret csupán. A tanulás során tudásanyagot kell gyűjteni. A „csinálom” lesz az, amikor a gyakorlatban alkalmazom (kipróbálom) a „tanulom” során megszerzett ismereteket. Itt sokszor csak a saját elhatározásból kezdeményezett cselekvésre gondolunk, arra például, hogy „a recept alapján megfőzöm az ebédet”, vagyis amit aktívan „csinálni” kell. Pedig általában inkább „történik” velem valami, és én arra reagálok. Bármi ami történik velem, az is a „csinálom” kategóriába tartozik. Mármint a reakcióim. A „csinálom” során kell – a saját, mulandó értéken alapuló, beidegződéseim helyett - Jézus tanítását alkalmaznom, azaz minden konkrét hétköznapi cselekedetem, reagálásom indítékát, tartalmát, formáját és célját az Igéhez kell szabnom: „át kell itatnom szeretettel”. - „Vegyétek magatokra igámat (a módszeremet, ami a szeretet), és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11:29)

Utána fizikai, érzelmi és gondolati síkon „tapasztalom” azt, amit csinálok, azaz - a tanítás fényében - tudatosítom magamban, amit átélek. Utána „megértem”: felfogom a tapasztalat értelmét, meglátom benne az örök értéket, és az eddigi mulandó érték helyett beépítem az önazonosításomba. „Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott.” (Mt 19:11) Az ember csak azt értheti meg, ami előfordult vele, amit átélt, amit megtapasztalt. Ez Péter történetének a lényege - a „jobban szeretsz engem, mint ezek?” (Jn 21:15) – a „tapasztalom” utáni „megértem”. Mert ha nem értettem meg, akkor azt mondom még mindig: „Tapasztaltam ugyan, de - mondjuk - Jánosnál jobban szeretlek, Uram!” Tudnunk kell, hogy a megértés csak tapasztalaton alapulhat, de a tapasztalat még nem megértés. Kinek egy tapasztalat elég, kinek sok is kevés. És utána jön az „élem”, azaz beépítem az életembe. Hát, ez szokott még nehezen menni, ugyanis aszerint is kell cselekednem, élnem. Mert ha nem aszerint élek, akkor igazából még nem „értettem meg”, hiszen a „megértem” termése a „maradandó gyümölcs”. - „A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti azt. Aztán gyümölcsöt hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.” (Mt 13:23/Káldi)

Az „akarom – hiszem - ... - élem” utat általában csak akkor kezdjük el tudatosan, ha már zsákutcába jutottunk. „Ha vakok volnátok... nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök” (Jn 9:41) – mondja Jézus a zsákutca végénél toporgóknak. Amíg a zsákutcáról nem „látjuk”, hogy utat tévesztettünk, addig „megmarad bűnünk”, azaz „elveszett bárányok” maradunk. Először meg kell születnie annak a felismerésnek, hogy amerre én most megyek, vagy ahogyan én most csinálom, az így nem jó. Amíg ez nem születik meg, addig nem jön az „akarom”, tehát a döntés, hogy változtatni kell. Jézus így kezdi az egész tanítását: „Tartsatok bűnbánatot - hirdette -, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 4:17) Ez mit jelent? A bűnbánat szóban a nyelv gyönyörűen kimondja: a bűn az, amit bánni kell. Végére értem egy zsákutcának, és látom, hogy vége van. Jézus arra biztat bennünket: - Gyermekeim ne itt bosszankodjatok azon, hogy vége van, mert itt akármeddig bosszankodhattok, akkor sem fogtok továbbjutni, hanem „tartsatok bűnbánatot”, vagyis más fordításban: „térjetek meg”! Forduljatok vissza, és kezdjétek újra! Építsétek fel újra az önazonosításotokat! - Ugyanis Jézus külön hangsúlyozza: mivel természetszerűleg a világképünk szerint gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk, ezért a látásmódunkat kell megváltoztatnunk ahhoz, hogy másképpen tudjunk cselekedni. Jézus szavaival: „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6:21); „A száj ugyanis a szív bőségéből szól.” (Mt 12:34)

A világkép változtatása azonban nem könnyű dolog. Olyan állapotban vagyunk, amilyenben vagyunk. Kép’mutatók vagyunk, ítélkezünk, a legjobb tudásunk szerint cselekszünk. Mindig a helyeset tesszük, hiszen „látunk”. Olyan ember nincs, aki - a saját világképe szerint - helytelent cselekedne. Az csak az én világképem szerint helytelen, mert velem teszi. Ezt nagyon komolyan kell venni! Ezért például, ha ezt a könyvet egy olyan embernek mutatom meg, aki nem ért még el a zsákutca végéig, az „elhajtja”. Azt mondja, ő „nem vak”, jó irányba megy. Őszerinte. És nekem nincs jogom ezt vitatni, hiszen az ő világképébe ezek a gondolatok még nem férnek bele.

Ilyen emberként Jézus tanításáról azt gondoljuk, hogy nem „életszerű”, azaz a mindennapokban nincsen jelentősége. A kereszténység kétezer éve már létezik. Ennyi idő alatt már nyilván „kikristályosodott” az Evangéliumok jelentése, tehát ebben a témában újat mondani már nem lehet. Van több, mint egymilliárd keresztény. Aztán ott a többi vallásban hívő ember. Ők is nyilván ismerik és gyakorolják hitüket. A világ meg olyan, amilyen. Csak rá kell nézni! Ha ez ennyit ér, akkor azt csináljuk, hogy van ugyan egy hitünk, de azt kizárólag – mivel Istenben hiszünk – a templomhoz kötjük. Ott Ő az Úr. Utána hazamegyünk, és otthon pedig van az élet, ott meg „én vagyok az úr”. „Hogy mitől döglik a légy”, az az élethez tartozik. Másképpen: a hit az hit, az élet az élet, vagyis a mindennapi élet szabályai teljesen mások, mint Jézus tanítása.

Az én világképem szerint viszont Jézus tanítása az ember működését írja le, azaz Isten azon örök lelki törvényeit, amelyeknek hatása alatt vagyunk. Ezeket, ha tudjuk és alkalmazzuk, akkor boldogok vagyunk. Ha nem tudjuk és nem alkalmazzuk - akkor is hatnak -, akkor boldogtalanok vagyunk. Ez ilyen egyszerű. Tehát nem arról van szó, hogy Jézus toborozza a katonákat, mert kevés a harcosa - és ezért higgyünk benne és menjünk utána -, hanem ismerteti velünk Isten lelki törvényeit, amik ránk vonatkoznak. Egy használati utasítást ad az emberhez. Egyből jobban szerethetjük Jézust, hiszen megváltott bennünket – többek között - a tudatlanságunktól: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8:31,32)

A „bűnbánat” - amikor az ember „megtér” és más irányba kezd el menni - általában valami nagy tragédia idején zajlik le, és akkor kezdődik az „akarom” lépcsőfok. És akkor jó azt tudni - mivel Jézus maga ígérte -, hogy hozzá lehet fordulni, Őnála megtaláljuk azt, ami „lelkünk nyugalmát” megadja. És korlátlan erőt lehet belőle meríteni, hiszen minden élethelyzet benne van az Evangéliumokban, ami csak létezik. Mi azt hisszük, végtelen sokféle életút van. Valami történik velem, elmesélem valakinek. Erre ő azt mondja, vele is megtörtént. „Nem, az más!” – mondom neki. Ugye, abban az a „más”, hogy nem velem történt, hanem vele, meg az ő tényezői számomra jelentéktelenek, ő számára jelentősek. Világosan kell látni: típus élethelyzetek vannak!

Az „élem” lépcsőnek látszódnia kell rajtam. Jézushoz fordulunk megint: „Ti vagytok a föld sója” – mondja a tanítványoknak. – „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” (Mt 5:13) Mi a csuda lehet ez a „só”? Ráadásul ez egy paradoxon. A só nem veszítheti ízét. A sónak a sós íz a lényege. Az mást nem tud, ezt tudja. Ha ízét vesztené mégis, akkor kidobják? Vajon mi lehet ez? Ez a „példamutatás”. Beépítettem már az életembe. Ha valamit megértettem, belém ivódott, akkor azt csak úgy tudom csinálni. Ha csak hangoztatom, de nem „élem” – mert még nem értettem meg -, akkor „képmutató” vagyok, és a „szövegem” – bármily’ magasztos is - „nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” Jézus így folytatja: „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5:14,15) Ha valakiben az Ige testet ölt, az látszik rajta. Ahogyan a só nem leplezheti ízét, ugyanúgy látszik rajtam, ha végigjártam a lépcsőfokokat. Ha valamit megértettem – ezen az úton át –, akkor nem is tudok másként cselekedni. Akkor a cselekedetem, az életem egyben példamutatássá is válik, és ez lesz az én világosságom, az én fényem.

Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5:16) Mikor fognak „kedvet kapni” az emberek Isten dicsőítéséhez? Ha látják a „jótetteimet”. Mikor fogják látni a „jótetteimet”? Ha a világosságom, azaz a példamutatásom világít nekik. Az én példamutatásom pedig a „...tapasztalom – megértem – élem” folyamat eredményeként jött létre, vagyis amikor tudatosan örök értékeket építettem be az önazonosításomba. Ebből származnak az örök lelki törvényeken alapuló - tudatos - tetteim, azaz a „jótetteim”. Mitől lesz tehát „jó” egy „tett”? Attól, hogy Istent „dicsőítem” általa, vagyis látszik rajtam, „tudom, mit cselekszem”, hiszen „tudom honnan jöttem és hová megyek” (Jn 8:14).

Keressünk a „dicsőít” „szakszóra” rokon értelmű szavakat! Egyből érteni fogjuk. A „dicsőít” megfelelője: jelen van, megnyilvánul, kinyilvánít. Tehát az embereknek azt kell látniuk, hogy képes vagyok Isten tanítását tudatosan befogadni, hiszen az Ige az önazonosításomba – mint örök érték – beépült. És amikor a „jótetteimmel” – Istent dicsőítve - ezt kinyilvánítom, akkor Isten jelenléte – az Ige - nyilvánul meg rajtam keresztül. Ez az én „sóm”, és ezt látva ők is képesek lesznek tudatosan örök értékeket - és nem csak mulandókat - befogadni, és így Isten rajtuk keresztül is megnyilvánul. Tehát mások akkor „kapnak kedvet” Isten dicsőítéséhez, ha „eltanulják” tőlem.

Miért fontos a példamutatás? Azért, mert mindig vannak olyan emberek, akik - bármiről legyen is szó – most kezdik el a tanulási folyamatot, és nekik kell egy segítség: lehetséges ezt megcsinálni. – Tudd - tanítja Jézus -, a te példád ad erőt a másiknak. Rajtad látja meg, hogy ez nem egy emberfeletti dolog, nem egy lehetetlen, hiszen itt van egy ember, aki ezt már meg tudja csinálni. Ezért te mint „a világ világossága”, a magad bármilyen területén példaként mutasd meg: végigjártál egy utat, és bármi megcsinálható ezen az úton át. Azaz „...tanulom, csinálom, tapasztalom, megértem...” és nem tanulmányozom, fölmondom. - Mert „tanult” ember bőven van, a tapasztalt ember már viszonylag ritka.

Tehát a „...jótetteiteket látva...” azt jelenti: tudatos cselekedeteiteket látva. Másképpen fogalmazva: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7:12) Amikor cselekszünk, legyünk tudatában annak, amit teszünk! Hát ez nem annyira jellemző még ránk. De azért erre kell törekednünk!

A hétfokozatú lépcsőt végigjárva megtaláljuk azt, amit mindig is kerestünk - a boldogságot, vagyis a „lelkünk nyugalmát”. És akkor az ember emelt fővel, magabiztosan, egészségesen és mosolyogva megy az utcán, az emberek meg oda fognak rohanni hozzá: „Árulja el, hogyan csinálja?” És akkor mondja az ember: „Jézus tanítványa vagyok!” Manapság ez a „jézusi tanítványság” nem szokott vonzó lenni, mert a lemondással kapcsolódik egybe, és nem azzal, hogy ez egy csodálatos dolog. Mert még nem találtuk meg benne az erőt, ami ide vezet! Pedig benne van!

 

És most térjünk rá a szeretetre. Emlékezzünk vissza az induló gondolatunkra: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes...” (Mt 11:29,30) Jézus „igája”, azaz a módszere – amivel lelki nyugalmat találunk - a szeretet, hiszen egész tanítása erről szól. Próbáljuk hát megfogalmazni a szeretet mibenlétét.

Az utolsó vacsorán Jézus azt mondta: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13:34) Hogyan is szeretett Ő bennünket? Nem vett ajándékot nekünk, nem cirógatta a fejünket, hanem állandóan csak „szidott” minket. - Ne felejtsük el, minden szereplő mi vagyunk, velünk történnek az események! - Hát akkor hogyan szeretett bennünket? „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet... Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda...” (Jn 10:17,18) Elsősorban úgy, hogy tudatosan az életét adta értünk. Feltétel nélkül adta.

A szeretet tehát nem csupán egy érzelem, hanem a szeretet egy cselekedet. Kicsit általánosítva: a szeretet az egy – cselekedetekben megnyilvánuló - állapot. Az az állapot, amikor tudatosan és önzetlenül adok. Mit adok? Magamat adom. Az „életemet”, azaz a gondolataimat, a cselekedeteimet, a hozzáállásomat, az időmet. Persze ebben benne vannak az anyagi javak is, de azok csak járulékai ennek a dolognak. „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Személyesen szeretett bennünket. Nem lehet messziről szeretni, telefonon, ajándékot küldve... stb. Manapság a filmekben gyakran hallhatjuk: „szeretlek téged, dehát nem tudok veled élni”. Az egó, ugye, szeretetnek nevezi ezt a „nemes valamit”, de ez inkább „képmutatás”. A „szeretet” jó, ezért én nem cselekedhetem olyat, ami „nem szeretet”.

A szeretet fogalmának első fele tehát az önzetlen, tudatos adás. Magamat adom, feltétel nélkül adom, személyesen adom.

Még mindig az utolsó vacsoránál tartunk. Miután Jézus megmosta az apostolok lábát, így szólt hozzájuk: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. ... Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” (Jn 13:14-16) Ki a „szolga”, a „küldött”, és ki az „ura”, a „küldője”? Ez egy „kulcsmondat”, később még visszatérünk rá, de most menjünk tovább: „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13:17) Értelemszerűen folytatva: „Ha nem értitek meg, és cselekedetekben nem ehhez igazodtok, akkor nem lesztek boldogok.” Ennyit Jézus tanításának ránk vonatkozó részéről. Ha értjük és alkalmazzuk, akkor könnyebben élünk. Ha nem, hát nem. Ennyi a következménye - most. Jézus folytatja: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem.” (Jn 13:18) A „sarok” egyszer már szerepelt a teremtéstörténetben, a kígyó „büntetésénél”. Jézus ezt most Júdásról mondja: „Aki a tanításomon nőtt fel, most ellenem fog cselekedni. Az akaratát ellenem fordítja, és a hatalmamat próbálja kihasználni a saját céljaira.” „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok.” (Jn 13:19)

Újabb „kulcsmondat” jön: Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Jn 13:20) Kit küld Jézus? Néhány sor múlva Júdáshoz fordul: „Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” (Jn 13:27) Most küldte Júdást. Lehet, hogy első hallásra furcsán hangzik, de ezekből a mondatokból az következik, Júdást be kell fogadni. Ez azt jelenti, hogy minden, ami velünk történik, minden ember, minden esemény azért nyilvánul meg az életünkben, hogy befogadjuk. Az nem valamiféle „istencsapás”, és nem valami büntetés. Azért nyilvánul meg, hogy befogadjuk, mert ha befogadjuk, akkor ezzel Jézust - mármint a tanítását - fogadjuk be, és ha Jézus fogadjuk be (azaz az Ige szellemében cselekszünk), akkor Istent fogadjuk be. Ez nagyon keményen hangzik, ezt kell végiggondolni.

Most az egóhoz térünk vissza. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15:13) Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15:15) Ki a „szolga” és ki az „ura”? Az egó a „szolga”, és az ő „ura” a saját halhatatlan része, aminek a végén Isten van. Idézzük fel újra az első „kulcsmondatunkat”: „Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” Ezek szerint a „küldött” is az egó. Ki az egó küldője? Természetesen az „ura”, a saját halhatatlan része. Az egó legyenbarátja” a küldőjének. Adja magát, azaz az „életét”, a saját céljait, az önazonosítását a saját halhatatlan részének. Ha ezt megteszi, akkor lesz a „barátja”, és boldog lesz. Ha „nem tudja, mit tesz ura”, akkor – mint „szolga” - boldogtalan lesz.

Tehát az egónak így szól Jézus tanítása: „Aki befogadja azt, akit küldök - azt az embert, azt az eseményt -, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Ha ezt megérted, s tetteidben ehhez igazodsz, boldog leszel. Ha nem, akkor szolgája, mégpedig rabszolgája leszel a saját halhatatlan részednek. Akkor nem fogod érteni, hogy mi miért történik veled. Akkor az élet csak úgy rángat, csapkod ide–oda, és boldogtalan leszel.”

Na most, úgy tűnik, az „aki befogadja azt, akit küldök”, azaz a „befogadás” szintén a szeretet fogalmához tartozik. Az előbb a szeretet még „adás” volt. A látszólagos ellentmondás azonban egyből feloldódik, ha eszünkbe jut a gyermekét méhében hordozó édesanya. A befogadó a legodaadóbb. Magát adja.

Összegezve megállapíthatjuk: a szeretet az önzetlen, tudatos adás és az önzetlen, tudatos befogadás egysége. Magamat adom, a világot befogadom. Ekkor vagyok „szelíd és alázatos szívű”, és így találom meg „lelkem nyugalmát”.

 

Miután megfogalmaztuk a szeretetet, felmerül a kérdés: voltaképpen miért is olyan „nehéz” szeretni a gyakorlatban? Kézenfekvő a válasz: mert egóként (csak a testünkkel azonosítván magunkat) nem tudjuk, hogy van egy „barátunk”. És miért nem tudunk a „barátunkról”? Mert nem vagyunk „éberek”, ezért nem tapasztaljuk a létét. Jézus gyakran mondja: „Legyetek éberek! Virrasszatok, hogy kísértésbe ne essetek!” A kísértés az egy próba. Mégpedig a mulandó és az örök értékek közötti választás próbája. Egy adott helyzetben az egó a saját célját tekinti-e mérvadónak, vagy a barátja célját, aki küldte.

Miért esünk mi kísértésbe? Azért, mert nem a mostani pillanatban élünk. Ez a mi életünkben úgy nyilvánul meg, hogy vagy a jövőben, vagy a múltban élünk. Azaz vagy aggódunk a jövőért, vagy önmarcangolást folytatunk a múltbéli események miatt. - Hogyha azt akkor nem így tettük volna, akkor most másképp lenne. Mi lesz így velünk? - És azt, ami most történik velünk, nem látjuk, mi az. Ugyanis mögé kell nézni a mostani pillanat eseményeinek, meg kell látni, mi a jelentőségük. Az egó akkor barátja a „küldőjének”, ha a mostani pillanatban meglátja az örök értéket és nem csak a mulandót.

Az aggódás és az önmarcangolás vagy a jövőbe, vagy a múltba zár bennünket. Valós módon gondolni és cselekedni azonban csak a mostani pillanatban lehet. Sem a jövőben, sem a múltban nem lehet cselekedni. Csak „most” lehet, azaz a „pillanatban” kell élni. Amikor a jövőbe vagy a múltba zárjuk magunkat, akkor a „jelenben” automatikusan cselekszünk, a beidegződéseink szerint. Akkor „kísértésbe esünk”, nem álljuk ki azt a próbát, hogy a helyzetet megtapasztaljuk és megértsük. Akkor a tudattalan tanulási „paragrafus” lép életbe. A tudattalan tanulás a szenvedés útja, a bosszankodás útja. Soha nem tudjuk, mi miért történik velünk. A „pillanatban” élés nem azonos a „pillanatnak” éléssel. Természetesen a múlttal és a jövővel, az emlékezéssel és a tervezéssel szabad foglalkozni. A „pillanatban” élés azt jelenti, hogy „ébernek” kell lennünk, azaz arra kell irányítanunk gondolatainkat, amivel éppen foglalkozunk.

 

Tudatosítani kell magunkban: Jézus élete „mintaélet”. Isten üzenete – az Ige - testet öltött, és megmutatta nekünk, milyen életet élhet az ember, ha „tudja honnan jött, és hová megy”. Tanításának alkalmazásával erőt kapunk ahhoz, hogy az élet terheit könnyebben elviseljük, hiszen csupa olyan eset van az Evangéliumokban, amelyeket a gyakorlatban is lehet hasznosítani. Nézzünk két példát, két mondatot.

Az első az éberségről szól. A Getszemáni-kertben vagyunk, Jézust hamarosan elfogják. Azt mondja a tanítványoknak: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.” (Mt 26:41) Elmegy imádkozni, visszajön, a tanítványok alszanak. Háromszor megismétlődik. Hogyan történhet ez meg? Hát úgy, hogy nem ismerik fel a pillanat jelentőségét, nem az adott pillanatban élnek. Azt gondolják, a Getszemáni-kerti egy közönséges este, nem az az este, ami után többet nem lehetnek már Jézussal. - Istenem, fáradtak vagyunk, alszunk. - Tehát hogyan kell „imádkozni”, amikor nagy baj van? Mit mond Jézus?: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26:39) Mint egy egó mondja. Miről van szó? Ha nagy baj van, akkor jusson eszembe – amit eddig is tudtam –, hogy azért jöttem! Mindjárt más megvilágításba kerül a helyzetem. Ezt én nem akarom elkerülni! Azért jöttem, hogy „keresztre feszítsenek”, ezért ne az én akaratom (az egó vágya) érvényesüljön, hanem a Te akaratod. Aki küldtél engem. - Egyébként akár tetszik, akár nem, az fog érvényesülni. Ezt világosan kell látni! Ha viszont mi ezt tudjuk, akkor nem a feladat (a küldetés) elkerülésére, hanem a végrehajtására (átélésére) fordítjuk figyelmünket. Ha nem így teszünk, akkor szenvedünk. - Itt tehát Jézus megmutatja nekünk, ebben az esetben a „küldő” létének, akaratának felidézése a teendő.

A másik mondat a kereszten hangzik el. Mindig ilyen „kiélezett” helyzeteket kell keresni, hogy akkor mit mond Jézus. Jézus itt azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23:34) Ezt természetesen rólam mondja, hiszen én vagyok az is, aki keresztre feszítette. Ilyenkor az ember gondoljon bele! Ezt én gyakran szoktam mondogatni, magamnak. Ugyanis, ha valaki olyat csinál, ami egy pillanatra úgy tűnik nekem, mintha nem tetszene, akkor azt mondom magamban: „Atyám, bocsáss meg nékem, mert nem tudom, mit cselekszem - én!” Ugyanis megítélem azt a másik embert. Pedig ő – a saját világképe szerint – jót cselekedett. - Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

A két példa alapján mindenkit arra biztatok, olvasgassa az Evangéliumokat. Meg fogja találni bennük az életében éppen most erőt adó szavakat, ha azzal a gondolattal olvassa a szöveget, hogy Jézus tanítása arról szól, hogyan legyünk boldogok. A boldogsághoz nem hiányzik semmi, ami rajtunk kívül van. Ha hiányzik valami, annak az az oka, hogy magunk vágjuk el magunkat attól a valamitől.